Nehéz, nagyon nehéz egy általunk személyesen is ismert, szeretett tisztelt embertársunktól, búcsúzni. Írni egy alkotóművészről, méltatni munkásságát, elemezni az életben elért eredményeit, miközben főleg az emberi értékrendje, kedves szavai, mosolya jut eszünkbe, és amikor még fel sem tudjuk fogni igazán, még el sem tudjuk hinni, hogy elment, hogy itt hagyta e földi életet. Hogy nincs már köztünk az az ember, aki soha nem adta fel a küzdelmet. Már fiatal korában elkötelezettje lett a fának, a fa illatának, kezelhetőségének szerelmese lett. Szakmai fejlődését a Dési Huber István rajziskolában, majd Klimó Károly festőművész és Csohány Kálmán grafikus tanítványaként szerezte meg. Szépen ívelő pályája megszakadt amikor 1993 karácsonyán nyaki ereinek elzáródása miatt egy időre lebénult. De ő nem adta fel, küzdött tovább a gyógyulásért, mert élni, alkotni akart. Alkotni! Továbbra is művészit alkotni a legkedvesebb anyagával, a fával, amiről így vallott: „Munka közben arra gondolok, hogy összetartozom a fával, vagy fa voltam, vagy fa leszek magam is.” Nevéhez hűn vas akarattal próbált újból és újból tapintani, faragni, vágni és metszeni. Féloldali bénasággal, egy kézzel is, csak alkotni, csak tenni, hagyni maga után valamit. Több mint százféle fát ismert, és belső látásával már rögtön tudta, hogy melyiket miként fogja felhasználni az árnyék, a fény, és a mozdulatok kifejezésére. A természet, az emberi élet és az építészeti csodák egy-egy pillanatát álmodta képbe, egyre több faintarziáit készített kicsiny műhelyében az udvaron, szeretett kutyája; Bony társaságában. Amikor a hű öreg társat el kellett altatni, nagyon szomorú napokat élt át. Vigasztalhatatlan volt, tudta és nem kis iróniával el is mondta, hogy szeretett feleségének most nehéz lehet őt elviselnie, sajnos nem tud mindig lovagiasan viselkedni vele. Pedig a 2002-ben lovaggá ütött Templomos Lovagrend tagja, a női nem nagy tisztelője, valóban lovag volt, a szó nemes értelmében is. Mindig volt egy-egy kedves szava vagy mosolya, de saját gondját, fájdalmát és bajait nem sok emberrel osztotta meg. Kevesen tudták ha ő maga fáradt, elesett vagy beteg volt, viszont ha ő tudott más betegségéről, aggódva érdeklődött annak hogyléte felől. Az utóbbi években már a gerince is fájt, kezelésről kezelésre járt, olykor már sokallta is, de bízott, reménykedett, hogy jobb lesz, mert neki még feladata van. Aztán megtudta, hogy utolérte a kór, korunk népbetegsége; a rák. Szeptemberben még ezt mondta; „Úgy tűnik megúsztam, 2-3 infúzió chemoval, egy hónapig várni kell a teljes gyógyulásig.” Sajnos nem így történt, nem úszta meg, de vissza térve a szakmai múltjára, a kihaló szakmák jegyzett mestereként is számon tartott művészember, Vass László munkáit számos közös tárlaton, valamint egyéni kiállításon csodálhattuk meg. Egyedi, emberközeli látásmódja sajátossá és felismerhetővé tette műveit, melyek között egyre gyakrabban fedezhettük fel a szakrális témájú ábrázolásokat. Alkotásai több mint 30 országban ismertek, neve ismerősen cseng Islandon, Japánban és Indonéziában is. A restaurálás titkait olasz mesterektől sajátította el, és szívesen adta tovább tanítványainak, méltán lehetett büszke arra, hogy közülük ketten is múzeumi restaurátorok lettek. Jól tudta magáról, és vallotta is, hogy küldetése van, az e címmel róla készült dokumentumfilm 2003-ban különdíjas lett. A jubileumi, a 100. kiállításának megnyitóján e szavakkal állt az ott lévő barátok, ismerősök és látogatók rendelkezésére; „Akit érdekel, hogy működöm egy kézzel, meg lehet nézni, szívesen megmutatom ott az ablaknál, ott van fény”. Számára most már más fény, az örök világosság látszik. Rá gondolva, róla emlékezve eszembe jut egy tavaszi beszélgetésünk, ami az utolsó kiállításainak egyikén, a XVI. kerületben lévő KIA Autószalonban történt. Nagyon boldog volt, hogy sokan voltunk a kiállításán, köztük én is. Gratulációmat fogadva gyorsan megkérdezte tőlem, hogy nekem melyik kép tetszik a legjobban, mire én azonnal rávágtam, hogy az ovális alakú kép, a Krisztusfej. Rögtönözve egy szakmai előadást, megtudhattam, hogy miként születik a hajlított fa, hogyan gőzölik, milyen kezeléseken kell még átesnie, hogy felvegye ezt a formát, és hogy többnyire csak az olaszoknál lehet már beszerezni, és elég drága. Ő mégis úgy gondolta, hogy ebben a formában hiteles ez a kép, a Megváltó, ő így akarta megalkotni. Megtette, megalkotta, s nekem, nekünk nem jutott más, csak arra gondolni, hogy szívesen látnánk még sok-sok éven át, ahogy alkot, és ahogy működik egy kézzel, de már nem tehetjük. Már csak kérni tudjuk a megváltót arra, hogy a hosszan és türelmesen viselt betegsége után adjon neki megváltást, adjon neki békét és megnyugvást. |